„Létfontosságú a szerepünk a világ kibontakozó végzetében” — Jordan B. Peterson könyvéről •••• Tillmann J. A.

szines lepcsozetesseg

Jordan B. Peterson : 12 szabály az élethez. Így kerüld el a káoszt.

A megtévesztő cím alapján „tanácsadó” könyvnek látszik, pedig nem az: a kanadai pszichológus munkájának fő vonulatát tudományos és személyes felismerések képezik; ezeket saját élettörténetének példái, személyes körben és praxisában szerezett tapasztalatai és az az ezekből leszűrt, ritka bölcsességről tanúskodó megállapítások szövik át. A könyv alcíme a káosz elkerülését ajánlja, és a könyv egyik szálát a rendhez és a rendezetlenséghez való viszonyulás lehetőségei képezik. Ehhez képest eléggé meglepő, hogy az első fejezet a homárok viselkedésének leírásával kezdődik. Ám a sok millió éve élő lények dominancia-küzdelmeinek története mégis összefügg az életünkkel, lévén előtörténetünk szó szerint szerves része. Úgy tűnik, a nagy időtávok nemcsak a történelemben, de a személyes történeteink megértésében is egyre nagyobb jelentőséget kapnak. A homárok hierarchiaviszonyainak és agyműködéseinek tanulmányozása ugyanis az emberi viszonyok alakulása szempontjából is tanulságos: szerotonin-termelésük összefügg társas helyzetük, alakulásával; „az alacsony rangú homárok viszonylag kevesebb szerotonint termelnek. Ez alacsony rangú emberekre is igaz…” (…) Az alacsony szerotonin-szint egyenlő a csökkentett magabiztossággal.”

A társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünk érzékelése agyunk legrégebbi képességeinek egyike. Ennek hatása, az önmegítélés milyensége ma meghökkentő adatokban is megmutatkozik: „Száz ember közül a számukra felírt gyógyszert egyharmaduk nem váltja ki, a maradék hatvanhét fele kiváltja, de nem szedi rendesen…” A kutyáknak és macskáknak felírtakat viszont rendesebben váltják ki, s ez Peterson szerint arra utal, hogy „az emberek mintha jobban szeretnék a kutyájukat, a macskájukat, a vadászgörényüket (…), mint saját magukat.”

Úgy tűnik, más téren is évmilliók alatt kialakult adottságok határoznak meg bennünket:„Elménk sokkal öregebb az emberiségnél. A kategóriáink sokkal öregebbek a fajunknál. A legalapvetőbb kategóriáink – mely bizonyos értelemben a szexuális aktussal egyidős – a nemi kategória: férfi és nő.” Ennek nyilvánvaló voltát ugyan szeretik manapság kétségbe vonni, holott hétköznapi evidenciák. Olyan jelenségekben és tevékenységekben is megmutatkozik, ami bárki számára megfigyelhető: „A fiúk inkább a dolgok iránt érdeklődnek; a lányok az emberek iránt.”

Bár munkásságát feminista ideológusok részéről heves támadások érték, nála szó sincs valamiféle maszkulin felsőbbrendűségről; ellenkezőleg: „A nők az idők kezdete óta zavarba hozzák a férfiakat. Elsősorban a visszautasítással – de a megszégyenítéssel is szokták, ha a férfiak nem vállalnak felelősséget. Mivel a nők viselik a szaporodás elsődleges terhét, ezért ez nem csoda. Nehéz elképzelni, hogyan lehetne másképp. De a nők azon képessége, hogy megszégyenítsék és feszélyezzék a férfiakat, még mindig egy természeti erő.” Adatai ezen a téren is meglepőek: „A legtöbb férfi nem üti meg a nők mércéjét. Ezért van az, hogy a randioldalakon a nők a férfiak nyolcvanöt százalékát átlagon alulinak ítélik. Ezért van mindannyiunknak kétszer annyi női felmenője, mint férfi…” Ennek ellenére „egész tudományterületek vannak az egyetemeken, amelyek nyíltan ellenségesek a férfiakkal. Ezek arra a posztmodern neomarxista állításra épülnek, hogy a nyugati kultúra egy különösen elnyomó rendszer, amelyet fehér férfiak úgy építettek fel, hogy uralják és kizsákmányolják a nőket…”

Peterson legmélyebb személyes kérdéseinkre közelít rá, de ezenközben nem marad meg a lélektan jól körülhatárolt, diskurzusokkal és intézményekkel övezett területén, tágasabb térségeket is tekintetbe vesz; hivatkozásai az antropológiától az etológiáig át az agykutatásig terjednek. A társadalomtudományokat éppúgy bevonja értelmezésébe, mint a kor más gondolkodásformáit; tekintettel van a széles körben dívó hiedelmekre, a valláspótló ideológiákra és szellemi divatokra. Számot vet velük – és szembeállítja személyes, továbbá klinikai tapasztalataival, saját elgondolásaival és más forrásokból eredő érvekkel egyaránt.

Határozottan szembeszáll – az értelmiségi közegekben különösen virulens – széplelkűséggel, „humanista” hiedelmeken alapuló valóságtagadással. Ezekben a romantika ábrándos képeinek hosszú távú hatása érvényesül: irodalmi idillek, édeni színezetű ökológiai utópiák, bevándorló nemes vademberek… – amint ezt Marteen Doorman A romantikus rend című könyvében meggyőzően kimutatta. Peterson adatok és példák sorával cáfolja azt a Rousseau nyomán elterjedt elképzelést, mi szerint az ember eredendően jó, csak a társadalom hatására romlik el. A született tulajdonságok és tanult képességek tekintetében is meglepő adatot közül: „Statisztikailag a kétévesek a legerőszakosabb emberek.”

A naivitás e világában „az emberek alapvetően jók; valójában senki sem akar bántani másokat; a testi vagy másfajta erővel fenyegetés (és persze annak használata) helytelen. Ezek az alapigazságok az őszintén rosszindulatú emberek jelenlétében összeomlanak…” Pedig a realitás érzékeléshez elengedhetetlen a veszélyekkel való számvetés. Ezt a filozófus Helmuth Plessner a nagy kollektív képzelgések korszakában, az 1920-as években példás éleslátással összegezte: „A valósággal számolni annyit jelent, mint az ördöggel számolni.” Peterson is osztozik ebben a belátásban, de szélesebb antropológiai adottságainkkal is számol: „mivel sebezhetőek és halandók vagyunk, a fájdalom és szorongás az emberi lét szerves része”.

Az emberi viselkedés jelenségeinek értelmezése során gyakran fordul irodalmi és vallási szövegekhez; Milton és Goethe, A Legyek Ura és a Gulag szigetcsoport, Buddha tanításai, a Tao és a Biblia egyaránt referencia számára. Ezeket mai kontextusokban gondolja tovább, így a kígyó kísértésének paradicsomi ősképét korántsem bevett módon értelmezi; hermeneutikája a hagyományos teológiai horizontnál néhány szélesebb; több tudományterület felismerésből merít. Eredettörténetünk százezer évei alatt a ragadozó állatok közül emelkedtünk ki, az ölés őstörténete organikusan öröklődött tovább. A Genezisnek az ember bukásáról szóló fejezeteiről megjegyzi, hogy „a narratíva mélysége szinte elviselhetetlen”.

Az eredendő ártatlanság elképzeléséhez képest Peterson abból indul ki, hogy „az emberi lények egyszerre jók és gonoszak, és lelkünkben megbújó sötétség nem kis részben már fiatalkorunkban bennünk van.” Ennek evolúciós eredetét etológia és antropológiai megfigyelések példáin mutatja be, és magyarázatát a bibliai elbeszélés értelmezésével mélyíti el. „Csakis az ember okoz szenvedést a szenvedés kedvéért. Ez a gonosz legjobb definíciója, amit meg tudtam fogalmazni. Az állatok erre nem képesek, ám az ember a maga félisteni képességeivel határozottan képes rá. És ezzel a felismeréssel majdnem teljesen igazoltuk a modern értelmiségi körökben rendkívül népszerűtlen eszmét, az eredendő bűnt. (…) És ki tagadná az emberi tapasztalatot átjáró egzisztenciális bűntudatot? És ki ne méltatná említésre, hogy eme bűntudat nélkül – a velünk született romlottságra és rosszra való hajlam tudata nélkül – az embert csupán egyetlen lépés választja el a pszichopátiától?”

Tanácsai között alapvető, hogy ne becsüljük túl a tudásunkat. Érvelése a tudományos referenciáktól a leghétköznapibb helyzetekig terjed: Egyrészt mi vagyunk a legbonyolultabb lények az egész univerzumban, másrészt pedig még az órát sem tudjuk beállítani a mikrón.” Ezért ajánlja a figyelmes tanulást: „Túl bonyolultak vagyunk ahhoz, hogy megértsük önmagunkat. (…) Gondos megfigyelés, tanulás, önvizsgálat és a másokkal való kommunikáció kell ahhoz, hogy egyáltalán megkarcoljuk a felszínt. Minden, amit értékelünk, elképzelhetetlenül hosszú, perszonális, kulturális és biológiai fejlődési folyamatok eredménye.”

Stabil és megbízható szokásokat kell kialakítanunk, hogy a napi élet teendői „elveszítsék bonyolultságukat, és kiszámíthatóvá, egyszerűvé váljanak.” Ezt a kisgyerekek példájával támasztja alá: „akik elbűvölőek, viccesek és játékosak, ha az alvási és étkezési ritmusuk stabil, és szörnyűek, nyafkák, bosszantóak, ha nem.” Úgy látja, hogy „a mai szülők rettegnek a gyerekeiktől, nem utolsósorban azért, mert ezeket az anyákat és apákat okolják az úgynevezett társadalmi zsarnokságért, és egyszersmind nem ismerik el jó szándékú és szükséges szerepvállalásukat a fegyelem, a rend és a hagyomány terén.” Ám mégsem a fegyelem, a rend és a hagyomány korlátolt konzervativizmusának kürtöse, sokkal inkább diagnoszta és terepeuta, aki tisztában van azzal, hogy „a múlt bölcsessége elértéktelenedik vagy elavul a jelen és a jövő feltételeinek valóságos különbségével arányosan”.

Különösen hangsúlyos ajánlása, hogy tegyük rendbe a saját portánkat, mielőtt a világ bírálatába bocsátkoznánk. A különféle szociális elméletek és szociológiai értelmezések térhódítása nyomán széleskörűen a „társadalom” elvont képe vált minden bajok forrásává. Az ilyen teóriák által sugallt vagy hirdetett általános, s még inkább a „forradalmi” megoldásoknak nem híve: „Nem lehet minden egyes személy privát problémáit társadalmi forradalommal megoldani…” Már csak azért sem, mert „kiszámíthatatlanok és veszélyesek” – amint ezt a múlt századi megvalósulásai, a nemzeti és nemzetközi szocializmusok elég egyértelműen megmutatták. A különféle mai kollektivizmusok, a közösségi elvárások és kényszerek ellenében állítja, hogy „lehetséges túllépni a csoport és doktrínái iránti szolgai hűségünkön, és egyúttal elkerülni a másik szélsőség, a nihilizmus csapdáját.”

Tanácsait, ahogy világszemléletét, mély moralitás jellemzi: „mindenkinek a lehető legnagyobb felelősséget kell vállalnia saját életéért, a társadalomért, a világért.” De könyve mégsem merül ki ilyen általánosságokban, ellenkezőleg: leginkább a filozófiai életművészet gyakorlati irányultságához és reflektáltságához áll közel.1 Bár idéz olykor filozófusokat is (főként Nietzschét és Heideggert), az ars vitae antik mestereit nem említi. Ennek ellenére gondolatai olykor szinte szó szerint egybeesnek azok tanácsaival: „Nem számít, kik vagyunk, a Kalahári sivatag lakosai vagy Wall Street-i bankárok, bizonyos dolgokat tudunk irányítani, másokat meg nem.” – írja. Epiktétosz Kézikönyvecskéjének elején pedig ez áll: „Bizonyos dolgok tőlünk függenek, más dolgok meg nem.”

Paterson a közös célokért végzendő tevékenységet az önkultúra (Michel Foucault) művelésével összefüggésben ajánlja: „Létfontosságú a szerepünk a világ kibontakozó végzetében. Ezért erkölcsi kötelességünk gondoskodni magunkról.” Az alakítást a magunk háza táján kezdjük „Ne a kapitalizmust, a radikális baloldalt vagy saját ellenségeink gonoszságát okoljuk! Ne akarjuk átformálni az államot, amíg a saját életünkben rendet nem tettünk! (…) Néhány havi és évi szorgos erőfeszítés után az életünk egyszerűbb és kevésbé bonyolult lesz. (…) Talán elmúlik a szorongásunk, a reménytelenségünk (…). Talán ekkor rájövünk, hogy ha mindenki így cselekedne a saját életében, a világ többé nem lenne gonosz hely.” (21. század kiadó, Bp., 2018.)

MEGJELENT Pannonhalmi Szemle 2019 / I

COPYRIGHT Tillmann J. A.

kormoranok-tengeren-camargue_etang_de_vaccares

1

Tillmann J. A.: Életgyakorlatok – Az antik filozófia praxisáról LAM (Lege Artis Medicinæ) – 2016. 26 (09-10);

https://filoszofia.wordpress.com/2016/12/02/tillmann-j-a-eletgyakorlatok-az-antik-filozofia-praxisarol/


%d blogger ezt szereti: